JOHANNA

Dr. Rajz Sándornak

1.

Johanna csinos nő volt, fiatal és elvált, de... nagy homlokú, kis hajú, nagy kezű és német. Kezdettől fogva nevettük, mulattunk rajta, éppen ez utóbbi tulajdonságai, vagy helyesebben szólva, e tulajdonságok sajátságos csoportosítása miatt. Kedves volt, de nevetséges. Nem tudott egy szót szólani, mozdulni, hogy mind a ketten magunkban mosolyogni ne kezdtünk volna rá.

A szobát nem tőle vettük ki, hanem Idától, aki titkára, komornája, barátnője és szobalánya volt Johannának. Egy kis szemű, szép termetű, szepesi leány, lenszőke hajjal, de szintén nagy kezekkel, amelyek könyökig, ameddig a blúza látni engedte, egyenletes fényes vörösek voltak. Nem bántuk, foglalót adtunk; a szoba nagy volt és rendes, jó bútorok, jó ágynemű, jó kanapé, villanyvilágítás és fürdőszobahasználat.

- Csak ne volnának ilyen vörös kezei! - sopánkodott Elek, a lakótársam - vagy ha már ilyen vörösek, ne volnának ilyen nagyok.

2.

Johannát ritkán láttuk, de egész nap velünk élt. Reggel, ha fölkeltünk, már hallottuk a hangját, amint a szomszéd szobában instruálta Idát a takarításban. Kedves, csengő szopránja volt, affektálva és bécsi kiejtéssel beszélt, s közben sokat kacagott, mint egy kislány.

- Johanna megbosszulja magát a férfinemen - mondta Elek ilyenkor. - Kegyetlen bosszút áll! Hangjával és szemérmetlen vihogásával a másik szobából fölkorbácsolja a fiatal szobaurak fantáziáját. Hadd szenvedjenek. Hadd sóvárogjanak utána!

Mert megállapítottuk, hogy Johanna csalódott nő. Az egész sápadtsága, korai hervadtsága, bágyadt mosolya valami kis tragédiát sejtetett. Valami megcsalatást, meghurcolást, becsa­patást, szégyent, ami miatt otthagyta Bécset.

Olyan érzékenyen zongorázott estefelé. Régi Strauss-valcereket, ismeretlen szalondarabokat szedett elő, amelyekben banális futamok és tragikomikus tremolók szerepeltek. Ilyenkor kinyitottuk az ajtónkat, és az előszobán át jól hallottuk a játékát. Néha dúdolt is hozzá. Nagyszerűen mulattunk. Egy alkalommal hemperegtünk nevettünkben. Johanna tudniillik a basszusokkal egészen szabadon bánt el, a ritmust pedig saját használatára alakította. Hall az ember az életben temérdek rosszul zongorázó asszonyt, de ilyen karakterisztikus rossz játékot, ilyen egyéni hibázásokat soha. Johanna egyénisége, amelyet még nem ismertünk, csak sejtettünk, tökéletesen benne volt a zongorázásában.

3.

Az első hónapokban hetenként legföljebb egyszer láttuk. Ilyenkor hatásra dolgozott. Bejött, sima sötétkék reformruhát viselt, kevés csipkedísszel - rövid, banális beszélgetést rendezett. Ida az ajtóban állt mint gardedame. Johanna nem fogadta el a széket, amellyel megkínáltuk, babrált a boáján, amelyet ilyenkor - Isten tudja, milyen okból - nyaka köré csavart, előrehajolt, mosolygott, nevetett, és hamar kiment.

Elek röviden fejtegette az eseményt.

- Johanna ma bement a szobauraihoz. Rövid négyperces vizitre. Beszélt Budapestről, Bécsről, bájos volt, föltette a boáját, föllépett a tisztességes, erkölcsös, jó családból való lakásadónő szerepében. Mosolygott, kacagott, hódított, affektált, fölizgatta a férfiakat, azután megfordult, és a komornája társaságában elhagyta a szobát. Csak édes arcának emléke és bájos hangjának csengése maradt utána.

Megállapítottuk újra és újra, hogy Johanna sajátságos viselkedése mögött valami tragédia rejlik, de Idától nem lehetett semmit kitudni.

Elek - híven sajátságos elveihez, amelyeknek gyökerét a természet ama ritka bőkezűségében kellett keresni, amellyel e fiút, nem méltatlanul, elárasztotta - szabad idejének egy bizonyos részét Idának szentelte. Eredménytelenül. A leány kegyeit rohammal bevenni nem sikerült. Elek nem vesztette el a türelmét - amit minden hasonló esetben őszintén bámultam nála - hanem új taktikát kezdett. Szóbeli udvarlásra tért át. Órákig elbeszélgetett Idával. Mikor emiatt megróttam, kijelentette, hogy a német nyelvben gyakorolja magát, és hogy nincsen igazam, amikor a nőknél - „ilyen” szempontokból - a társadalmi differenciákat emlegetem.

- Csodálkozhatsz - mondotta Elek -, de kimondom, hogy soha még rangombeli nő nem volt képes lekötni az érdeklődésemet. Mindig az alacsonyabb sorban lévők foglalkoztattak.

Kinevettem Eleket, mert szép és kedves fiú lévén, nagy sikereket szalasztott el e minőségi jellegű kisigényűsége révén.

4.

Szóval Idától nem tudtunk meg semmit. Meg kellett várni, míg Johanna nyilatkozik, várni kellett egy novemberi esős vasárnap délutánig. Egyedül voltam, s esteledett már. Éppen fölálltam, hogy fölcsavarjam a villamos lámpát. Kopogás, és Johanna lebbent be.

Panaszkodott, hogy milyen unalmas a vasárnap délután, és hogy nem tud mit csinálni, és hogy Bécsben egészen másképp telt az idő.

- Ach Wien! - sóhajtotta többször.

Azután rátért a házasságának történetére. Jól sejtettük. Férje megcsalta, beteggé tette, operálták, elváltak. Nem okolhatta a szüleit. Azok utánajártak, kérdezősködtek, és a vőlegényről a legjobb információkat kapták. Húszéves korában már elvált asszony volt. A válás után Pestre jött, egy barátnője hítta, de a barátnővel összevesztek, és vissza akar menni Ausztriába vagy Svájcba, talán Bonnba. Penziót fog nyitni. Idát magával viszi. Ebből meg lehet élni tisztességesen, és a rang, a szerep, amelyet egy penzió tulajdonosnője betölt, szintén megfelel neki.

Mindezt igen hosszan, romantikus részletességgel fejtegette Johanna. Sóhajtozott, az ablakhoz állt, kibámult az utcára - ahol már égtek a lámpák -, azt hiszem, könnyezett is. Azután el­mondta, mennyire egyedül van, hogyan unatkozik, milyen idegen neki mindenki, mennyire utálja a házmesternét, nincsen semmi, semmi mulatsága stb.

Szántam Johannát. Egy szomorú - bár nem tragikus - női sors tárult ki előttem, amelyben azonban folyton ott kísértett a nevetséges elem.

- Unatkozol! - szóltam magamban Johannához. - Hát akkor miért kártyázol egész délután Idával. Megcsalt a férjed? Miért nem udvaroltatsz magadnak a szobauraiddal, akár Elekkel, akár a két szomszéddal, magamról nem szólva, mert a nagy kezű nőket nem állhatom. És miért akarsz éppen penziósné lenni, Johanna - folytattam -, amikor a pénzedet jövedelmezőbb vállalkozásba is fektetheted! Miért vagy elégedetlen, Johanna, mikor az élet szenvedés. És miért adod a vidámat máskor, és miért kacagsz nagyokat, amikor az életed el van rontva, el van fuserálva!

Ezeket gondoltam, de nem ezeket mondtam. Vigasztaltam Johannát, kérdezősködtem a penzió terveiről. Ennek azután megörült, és elmondta, hogy a penzió hány szobából lesz, hogyan fogja berendezni, milyen lesz a társalgó, és micsoda szép kis egyfogatút fog tartani a vendégek használatára.

Egy óránál hosszabb ideig maradt a szobában Johanna.

Elekkel vacsoránál találkoztam a vendéglőben. Amikor elmondtam neki Johanna látogatását, és nagyjában mindazt, amiről beszéltünk, kijelentette, hogy Johanna szerelmes belém, és gratulált.

- Beléd szeretett - magyarázta. - Végre talált egy férfit, akiről érzi, hogy nem fogja becsapni, otthagyni, kijátszani és megalázni. Érzi benned a karaktert, bízik benned.

Tiltakoztam a föltevés ellen, nem tartottam hízelgőnek magamra nézve, hogy egy nő ennyire bízik bennem.

5.

Elek egy délután kijelentette, hogy bemegyünk Johannához.

- Nem hagyhatom - mondotta -, hogy ez a vánnyadt nő nyomorával rejtőzködjék előlem. Fölkeresem az odújában, megszurkálom a sovány, sárga lapockáit, benézek a fehérneműs szekrényeibe, a szennyesládájába, a titkaiba.

Hiába igyekeztem lebeszélni Eleket a látogatásról.

- Nem dobhat ki - válaszolta csaknem dühösen. - Ha beüzennék elébb, akkor kifogást monda­na, bezárkózna, és tisztára húzatná a vánkosokat -, de így nem tehet semmit. Rajta fogom érni a magányán, a szerencsétlenségén.

Bekopogtattunk. Johanna nem volt otthon. Elek megrugdosta dühében a zárt ajtót.

A következő napokon a fiú minden mesterkedései, hogy Johannát meglátogatja, s a „hely­szí­nen” megnézzük, sikertelenek maradtak. Nem volt otthon, vagy lenn volt a mosókonyhában, vagy ruhát próbált, vagy vendégei voltak. A vendégek különösen felbosszantották Eleket.

- Nyelvmesternők, nyűtt, szőke, érdes arcú hölgyek, német lateinerpofák! - dühösködött. - Honnan szedi össze őket!...

Teljesen értettem a bosszankodását. Professzionátus nőhódító létére nem tudta elviselni, hogy egy nőhöz, aki a közvetlen közelében él, hozzá ne nyúljon. Hozzájárult ehhez, hogy Idánál sem boldogult. Egy heves ostrom után a leány kijelentette, hogy: nem.

- Tudja meg a nagyságos úr, hogy ő csak egyszer, hat év előtt. És soha többet. Tapasztalatlan lány volt. Egy férfi házasságot ígért neki. Hagyja őt békével a nagyságos úr, ő úgyse...

- Ekkor már nem ellenkezett a lány - magyarázta Elek. - Ekkor már csak azt akarta, a saját megnyugtatására, hogy én kijelentsem, hogy nem, nem, én nem fogom rögtön otthagyni. Ezt várta, de hiába, mert én olyan mély szánalmat éreztem iránta - láttam az ijedt, kissé kitüze­sedett madárszemeit -, hogy elmúlt minden étvágyam. Eszembe jutott egy parasztgyerek, aki egy tyúkot bottal terelt, de jókat ráhúzott, érted. Ez jutott eszembe. Éppen ilyen fonák dolog lett volna... mint madarat bottal verni. Nem bántottam Idát.

Elek nagy léptekkel járkált a szobában föl és alá:

- Két szerencsétlen, tépett, kihasznált tyúk! - mondotta szónokiasan, megállapításszerűen.

6.

A karácsonyi vakációról visszaérkezve Johannát nem találtuk otthon. Ida elmondta, hogy úrnője Bécsbe utazott rokonait és szüleit meglátogatni. Újév után való napra ígérte haza­érkezését, de nem jött és nem is írt. A lány panaszkodott, hogy fél a lakásban egyedül aludni. A szomszédaink, a Paál fiúk tudniillik szintén nem érkeztek még vissza. Eleinte nem bántuk, azután hiányzott nekünk Johanna; nem volt mivel mulatni. Elek kárpótlásul esténként, amikor eloltottuk a lámpát, mesélt róla. Lefestette a Bécsbe való érkezését. Utánozta Johanna kiáltását, amikor anyja nyakába borul:

- Ach! Liebe Mama!

Utánozta és rekonstruálta a nagyzoló csevegését, amelyben poénképpen olyan gyakran szerepelt:

- Nicht wahr, Herr Doktor?

Január tizedike felé jött egy kártya Idának címezve, hogy holnap vonatra ül. De tizenötödikén még mindig nem érkezett meg Johanna. Nem tudtuk elgondolni késedelmének okát. Ida kisírt szemekkel és tanácstalan ábrázattal jött be hozzánk, mintegy koldulva a társaságunkért, illetőleg Elek pár udvarias szaváért.

Tizenhetedikén mégis megérkezett. Mikor este hazamentünk, már láttuk az előszobában; föl volt akasztva a bársonnyal bélelt parfümös télikabátja, boája, kalapja. Elek extatikus pózt vágott, és mint gyakran tenni szokta, letérdelt, megszagolgatta a kabátot, a boát, és mímelte, mintha csókolgatná a drága nő ruhadarabjait. Föllélegeztünk, jobb kedvünk lett. Elek a következő enunciációt tette:

- Johanna, a bájos penziósné, hazaérkezett a karácsonyi ünnepekről - weinachtliche Ferienreise -, és holnap inspiciálni fogja a szobákat, esetleg nagytakarítást rendel el! Jól tudja, hogy a szobaurai, akik szerelmesek belé, már epedve várják, ő azonban ma mégse fog mutat­kozni. Bevonul budoárjába, lefekszik, kipiheni az út fáradalmait, és elmereng a császár­városban szerzett feledhetetlen emlékeken!

Johanna azonban másnap se mutatkozott. Harmadnap se. Ágyban feküdt, beteg volt. Ida elmondta, hogy orvos is járt nála. Elek nyavalyásnak nevezte Johannát, mert a válás fájdalmai és az utazás ennyire letörték, továbbá kacérságnak minősítette, hogy nem tőlem - a házban lakó medikustól - kér tanácsot, hanem más orvost hozat.

- Kacérkodás veled - ismételte. - Föl akar bosszantani, hogy még jobban imádd, mint eddig. Mit képzel egy kis penészes nő, ha véletlenül csinos a szeme! Hogy nagy a homloka és ráncos, hogy óriásiak a kezei, hogy hosszú a dereka, hogy kicsi a haja, ez mind semmi. Erről mind megfeledkezik!

7.

Körülbelül visszaérkezése után egy héttel láttuk viszont Johannát. Nagyon le volt soványodva, szánalmas volt. Mosolygott, erőltetve és sokat nevetett, azt mondta, hogy remekül mulatott Bécsben, hogy nem sokáig marad Budapesten, más levegő az... Amikor a hogylétéről kérdezősködtünk, azt mondta, hogy az úton megfázott, és ezért kellett feküdnie.

- Hazugság - mondta Elek később. - Beleszeretett egy bécsi főhadnagyba, akivel egyszer találkozott valami sörtársaságban; ennek a betege. A vágytól és fájdalomtól most is alig tud a lábán állni, ezért maradt az ágyban!...

Annyira mulattam ezen a föltevésen, hogy meg sem kíséreltem bizonygatni Eleknek, hogy mennyire valószínűtlen, amit mond.

A következő hetekben Johannát ritkán láttuk, a hangja se csendült föl a szomszéd szobákban. Elszakadt tőlünk, nem törődött velünk, nem ambicionált többé bennünket.

- Mit csinálhat ez a nő? Leveleket ír naphosszat a vackában? Vagy ábrándozik? Vagy a felhőket nézi? - kiáltotta Elek.

Csak estefelé zongorázott. Egy zongoradarabot nyaggatott untalan. Szűkös repertoárjában ismeretlen szám volt ez eddig. Egy komikusan triviális induló, a legelvetemültebb katonakarmester-stílusban tartva.

- Das Lieblingstück des Oberleutnants! - jelentette ki Elek. - Johanna most tanulja, és végképp meg fogja hódítani véle a szép vörösbajuszú főhadnagyot.

8.

És két hét múlva megérkezett a főhadnagy. Nem láttuk, csak a hangját hallottuk. Egy erősen bécsies kiejtésű, sörízű hang beszélt benn a szobában. Elek a menetrendből kikereste a bécsi vonatok érkezését.

- Háromnegyed óra előtt érkezett a bécsi gyors! - kiáltotta diadalmasan. - Der Leutnant ist hier. A nagy levelezés gyümölcse megért. A tiszt eljött, hogy kis barátnőjét meglátogassa. Egy szánalomlátogatást tesz. Tartozik ezzel a foglalkozásának, és hízeleg neki Johanna rajongása... Ach mein Einziger! suttogja Johanna, és lezárja szemeit.

A fiúnak ördöge volt. Fél hatkor estefelé, délutáni álmomból zavart föl:

- Nézd csak - mondotta -, nézd csak, siess!

Az ablakhoz támolyogtam. A ház előtt csukott hintó indult el. Kék katonazubbonyt láttam az ablakban.

- Ez katona! - szóltam. - De hol van Johanna?

- Benn ül, most szállt be.

Nem hittem. A hintó elrobogott. Elek soká fogadkozott, de becsületszavát nem merte adni.

Este Johanna, szokatlan időben, fél tízkor kezdett zongorázni. Eljátszotta „A szűz imájá”-t, azután rátért az indulóra.

- Festmarsch des Deutschmeisterregiment! - mondta Elek.

Háromszor hallottuk, rövid pauzák után, a zenedarabot.

- A főhadnagy nem tud betelni barátnője briliáns zongorajátékával - konferálta Elek. - Addig is, hogy Ida a teát zavartalanul ne szervírozhassa a szerelmeseknek, becsöngetem.

Csöngetett.

- Geben sie über dem Herrn Oberleutnant meine beste Grüsse! - mondta ünnepélyesen.

Ida ijedt arcot vágott, azt kérdezte, hogy miféle főhadnagy... és a többi, de Elek nem hallgatta.

- Elmehet! - kiáltotta. - Elmehet!

Egészen izgatott volt.

- Engem nem csapsz be, Johanna - mondta. - Tudom, hogy a főhadnagy nálad fog aludni. Tudom, hogy meg fogod járni, tudom, hogy a főhadnagyot többet nem látod. Tudom, hogy sírni fogsz, és hamar rájössz, hogy jobb lett volna az egyszerű magyar szobaurak mellett maradni!

Eleknek azonban a legnagyobb fáradozása mellett se sikerült a főhadnagyot - még csak nyomokban sem kimutatni. Hiába ment ki a folyosóra, hiába nézett át Johanna szobájába, a spaletták be voltak csukva, nem lehetett még árnyékot se látni.

9.

Két hét múlva egy reggel igen korán ébredtem. Nem tudtam elaludni, és kikönyökölve az ablakba, néztem az ébredő utcát, a Nagykörút márciusi hajnalának színeit. Váratlanul a kapunk előtt egy kocsit pillantottam meg és Idát, amint koffert rakott föl a bakra. Johanna jól bebugyolálva, éppen az ülésen helyezkedett el. Fölkeltettem Eleket, aki roppant botránkozott.

- Hallatlan e nő elvetemültsége - mondotta -, elutazik, és dobálja a pénzt, csakhogy láthassa a leutnantot. És mindezt titokban. A hátsó lépcsőn viszik le a pakkját, és fogadok veled, hogy Ida nem fogja megmondani.

Valóban, a lány csak hosszas faggatások után vallotta be, hogy úrnője Bécsbe utazott.

- Csak pár napra és üzleti dologban - ismételte bután.

- Szép kis üzlet - dohogott Elek. - Engem be nem csap. Szerelem! És arra Johanna már egyszer ráfizetett. Rá kell neki fizetni még egyszer. Nem tehetek róla, ha egyszer valakinek az a sorsa, hogy ráfizessen a szerelemre, hát akkor nem lehet rajta segíteni! Nagyon sajnálom!

10.

Johanna most négy hétig maradt el. Idát annyira elkeserítette a tény, hogy föladta eddigi ellenállását, és egy napfényes délelőtt meghódolt Eleknek.

- Most már látom - mondta a fiú ebédnél -, hogy ez a kis penész Johanna volt az oka az eddigi kudarcomnak. Ő biztatta, buzdította Idát az ellenállásra, ő bujtogatta. Hosszas távolmaradása azonban meggyöngítette a bajtársnő ellenállását, egész erkölcsi pozícióját, és ily módon sikerült váratlanul a mai roham. Most már csak arra vagyok kíváncsi, mit csinál ő Bécsben. Nem fog jól járni ez a nő sem, és fogadok veled akármibe, hogy a főhadnagy azóta a privatdinerjével dobatta ki a lakásából.

11.

Ugyanaznap éjjel kisírt szemekkel keltett föl bennünket Ida.

- Az istenért, tessék jönni, a nagysága!...

Csak kabátot kaptunk magunkra, és mezítláb rohantunk be Johanna szobájába. Ott feküdt az ágyon, kifordult szemekkel, pihegve, sápadtan, félig kinyílt szájjal, haldokolva. Nem volt már pulzusa, és a teste élettelen. Az éjjeliszekrényen egy üres, kis barna üveg magyarázta, hogy öngyilkosság történt, éspedig méreggel. Egyet sóhajtott Johanna, azután vége volt. Lehajol­tam, a szíve nem vert. Vonásai megmerevedtek. Kényszeredetten mosolygott. - Tizenegykor jött meg, teát ivott, lefeküdt, és egy levelet adott, hogy adjam föl - mondotta Ida zokogva.

- Mutassa - kiáltott Elek -, hozza ide, azt a rendőrségnek kell majd átadni.

Ida behozta a levelet. A címzés ez volt:

„Herrn Oberleutnant Kurt Bauer, Wien.”

- Ez az! - mondta Elek csendesen. - Szegény Johanna, a privatdiner dobta ki!...

Nem tagadhattuk meg magunktól, hogy körül ne nézzünk a lakásban. A hálószoba kissé szűk volt, de rézágy és igen finom ágynemű. A tükörasztalon sok tégely és régi, poros dugójú orvosságos üvegek. Rajtuk egy kopott, rongyos füzet - Das Geheimnis jung und schön zu sein (valami szépítőszergyár reklámkiadványa) illusztrálta a tégelyek és üvegcsék rendeltetését. A másik szoba volt a szalon és az ebédlő. A zongorán nyitva a kotta. Megnéztük. Az induló, amelyet annyit hallottunk, Alfréd Czibulka alkotása volt, és a címe: „Erwachung des Löwen”. A címlapon egy óriási oroszlánfej.  A nevetés ingere miatt, amely mindkettőnkön erőt készült venni, sietve elhagytuk a szobát. - Erwachung des Löwen und der Tod der Katze - mondta Elek, de nagyon meg volt hatva.

Majdnem sírt.