JÓZSIKA

Dadámnak, Évának

Abban az időben így éltem.

1.

Reggel, amikor kinyitottam a szemeimet, fölálltam az ágyamban, és kibámultam a zöld korlátháló fölött rendesen még nagymama nem kelt föl. A szomszéd szobában, a hálószobájában a tükörasztalon erőlködve, hetvenkedve pislogott az olajmécses, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy reggel legyen. A becsukott ablaktáblák rései azonban már ki vannak töltve ezüstös-aranyos fénnyel, innen lehet tudni, hogy a mécs hiába erőlködik.

Ilyenkor halkan szólítani szoktam a nagymamát, mert újra elaludni sohase tudok. Nagymama csenget a dadának, a dada bejön, kiemel az ágyamból, megcsókol, megkérdezi, hogy aludtam, és kivisz a világosságra. Mindig sokat gyönyörködtem ebben az érzésben - amint a hirtelen reggeli fény megcsiklandozott, és a tisztára szellőzött, kitakarított ebédlő kanapéján jó dadám munkába vette toalettemet.

Eközben kibámultam az ablakon. Künn - erre emlékszem legszívesebben - havasak voltak a háztetők, és fehéren ragyogtak a reggeli napfényben. Szánkák csilingelése hallatszott. Megkértem ilyenkor dadámat, hogy sietve vigyen az ablakhoz, mert látni óhajtottam ezeket a kedves járműveket. Megtette a kívánságomat. Aztán rámhúzta még a másik cipőt is, és a mosdószobába vezetett. Megmosta a kezemet szappannal, kefével. Azután az arcomat kellett vízbe mártanom, és egy szivaccsal lelocsolta a hátamat. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig felbosszantott e mosdási szisztémának ésszerűtlensége. A víz t.i. már kezeim leöblítése után egy kicsit piszkos lett, és az arcomat mindig valamennyire undorodva dugtam bele, de a dada, bár többször magyaráztam, nem akarta belátni ennek a beléje gyökeresedett szokásnak tarthatatlan voltát. Azután megfésült, és ellenőrizte a fogmosást, amire különben nem volt szükség. A szájvíz illatát szerettem, és ha szőke, selymes hajamban végigsiklott a fésű, ez mindig kellemesen hatott reám. Közben rám adta fodorgalléros fehér ingemet (sose tudtam megszokni a fodrait, különösen a csuklómat bántották a kézelők) és a sötétkék bársony­ruhámat gyöngyházgombokkal.

Szép ruha volt, és megboldogult nagyapámra mindig hálásan gondolok, valahányszor eszembe jut, mert ő vette. Örültem neki, pompásnak, megkülönböztetően úriasnak találtam, de egyszersmind bajt is hozott rám, mert hiúvá tett, és kényszerített, hogy a tükör előtt az illendőnél sokkal több időt töltsek. Megtanított rá, hogy az élet apró dolgaiban, mint amilyen az öltözködés, megbecsüljem a szépet, a művészetet, ami tulajdonképp meddő mulatság, mert időt rabol, és elvonja az elmét és akaratot más, komolyabb, nagyobb, férfiasabb dolgoktól.

Ezután a dada reggelit adott. De most már bejött a nagymama is. Megkóstolta a kávémat, megkeverte, és a kalácsot apró kockákra aprította, nehogy baj legyen a lenyelésnél. Jó ideig el szoktam kávézgatni, mert a délelőtt nem sok érdekeset ígért.

2.

A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimről, akiket nem ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig fél évre rá követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné mondta, aki engem nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott megvigasztalódni, nem tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira szerette. Hát magunkra hagyott bennünket a nagymamával. Szegény apuskám és anyuskám, sohase ismertem őket!...

Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, azután átküld az ebédlőbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van dolga, magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy szoba ez az ebédlő. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a szalonban még rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor van. Soha senki se ül rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön hozzánk. De ő vidéken lakik, és legföljebb két napra jön el. Az édesapám apja ő. Özvegyember. Nagyon szeret engem, de mégse annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok unokája van, a nagymamának csak egy: én.

Az ebédlőben leülök a szőnyegre, és a nagy képeskönyveimben lapozok, vagy az arckép­albumokat szedem elő. Benne van a szüleim arcképe sokféle változatban, különböző korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe. Krinolinos szoknyában, olyan jókedvűen nevet; egészen kislány. Ott van az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve. Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden fél évről. Az egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz, és szopom az ujjam. Egy harmadikon karika van a kezemben, és hajtó. Akkor kaptam először nadrágot.

Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idő! Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi. Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idő kell még, hogy felnőjek, hogy megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnőttek tudják, nem lehet kétség, csak ők tudják.

Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyzött ebédlőben. Nagy csend vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama a konyhában üldögélt, és beszélgetett a szomszédasszonyokkal vagy a vincellérrel, aki bejött a szőlőből valamiért. Rendesen semmiért. Magával hozta a feleségét, Tecát, és hízelegtek a nagymamának, pletykáltak, kezet csókoltak, és az lett a vége, hogy az éléskamrából Kati kihozta a szilvóriumot, és a vincellér­pár kapott belőle egy-egy pohárral. Gaz, alamuszi parasztok voltak, lopták a nagymamát, és kihasználták a jó szívét meg a rövidlátó szemeit. A termés felét a saját zsebükre adták el. Egyszer az egyik szomszédunk, Gerő bácsi kiment szilvaszedés előtt, és megnézte a fákat, azután később kijelentette, hogy a beszállított szilva nincsen fele annak, amit látott.

- Kedves ténsasszony - mondta a nagymamának - ezek lopnak. Kergesse el őket.

A nagymama másnap ezzel fogadta Tecát:

- Azt mondják, Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugye, nem igaz, Tecám? Ugye, nem igaz?

Teca nem állhatott ellen, kijelentette, hogy nem igaz.

- Persze, hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a gyalázatos, aki ilyent mert rám mondani!

Nagymama majdnem kiadta Gerő bácsit, és jó, hogy nem tette, mert Gerő bácsi hatvanéves korára is hűtlen férj volt, és Teca néni nem mulasztotta volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy szája volt. Különben szerettem Teca nénit.

3.

Mondom, a csend szinte tűrhetlen volt. Számtalanszor nagyon aggódtam és féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a szalonban, a fekete zongora alatt vagy a szekrényben, valami rossz ember, és rám ront, végem van. Elbánik velem, megöl, összemarcangol.

Borzasztó lenne. Percekig nem mertem ilyenkor mozdulni, nehogy kihívjam magam ellen az ismeretlen félelmes embert, a tolvajt, a gyilkost.

Semmi kétség: ilyen dolgok gyakran megtörténhetnek a világban. Hiszen mi, kisgyermekek, annyira gyöngék, gyámoltalanok, félénkek vagyunk, és annyi a veszedelmes, rossz, gonosz, aljas ember. Az utcán mindig találkozhatunk efféle alakokkal. Körülbelül minden negyedik-ötödik férfi félelmes és borzasztó, különösen, ha szakálla van. És a szemekből is lehet látni az elvetemült, sötét gonoszságokat. Miért van annyi rossz ember!?

Különösen egytől félek. Alacsony, vörös szakállas emberke. Zöld szemei vannak. Borzasztóan néz. Ha délben, dadám szoknyájába kapaszkodva végigsétálok az utcán, sokszor találkozom vele. Úgy néz rám mindig, mintha azt mondaná:

- Evvel a kis kölyökkel még lesz számolnivalóm!

És hosszú, barna lebernyegje alatt ökölbe szorítja vörös, csúnya kezeit. Vagy a kését tapogatja talán meg, amellyel gaztetteit végre szokta hajtani. Igen, ez a kés ott van valahol. Mennyi vér tapadhat hozzá! Mindig örülök, ha ilyenkor találkozunk a rendőrrel. Ő a dadámmal szokott beszélgetni. Igen szíves ember, bár szintén félelmes, mert kardja van, és szigorú mindenkihez, de bizonyos, hogy ha ő a közelben van, akkor nem félek a vörös zsiványtól. Ilyenkor ez a gazember nem mer rám nézni és közel jönni, hogy gyönyörködjék ijedelmemben, amikor dadám szoknyájába kapaszkodva hirtelen át szoktam fordulni a másik oldalára.

Persze a rendőr bácsi még nem segít az én bajomon, mert nincs mindig velünk, és bizonyos, hogyha a vörös rám tör a szobában, segélykiáltásaimra későn érkezne. El kellene egyszer mondanom a rendőrnek, hogy ki ez a vörös. El kellene azt mondanom, hogy gyerekeket gyilkol, és amikor a vérüket megissza, kárörömmel kacag a pusztulásukon. El kéne monda­nom, hogy ez az ember piszkos kis boltjában véres csontokat őriz - mert boltja van, ahol festékeket árul, padlómázakat és ilyenféléket - és a fiókokban a kitépett szíveket és gyermekek agyvelejét rejtegeti.

Sokszor el akartam mondani komolyan és hosszasan, kérni akartam a rendőr bácsit, hogy tegye ártalmatlanná, csukja a börtönbe, akasztassa föl vagy szúrja át a kardjával, de mindig abbamaradt.

- Hátha kinevetne!

Borzasztó, ha az embert kinevetik, játékszernek nézik. Elvégre még nem tanultam semmit, írni, olvasni nem tudok, és nem értem, amit a nagyok beszélgetnek. Nem is érdekel. De azért megérzem, ha valamiben igazam van. Jól megérzem. És erre ők nevetnek; ez elviselhetlen.

Ilyenformán nem panaszoltam be a vöröst, és állandóan foglalkoztatott a kérdés: mi lesz velem. Sokszor aggódva kémleltem a szalon sötét sarkait, sokszor meg-megnémulva, lesütött szemekkel néztem soká egy képre, mert úgy éreztem, hogyha fölnézek, megjelenik a vörös. Nemegyszer tisztán látni véltem, amint kikecmereg a szoba homályából, és szétálló nagy füleivel, rémes, zöld szemeivel felém jön. Sokszor sikoltottam ilyenkor, és ha a dada bejött, elmondtam, hogy a vörös benn van a másik szobában. Ilyenkor a jó dada bement, kinyitogatta a táblákat, bevezetett a szalonba, és végignézett velem mindent.

- Itt sincs, itt sincs. Ejnye, hát hol van?

Megnéztük mindenütt. Felemeltük a zongoratakarót, és kinyitottuk a szekrényeket. Egyszer kívánságomra még a fiókokat is sorra vizsgáltuk, mert kitelhetett a vöröstől, hogy oda bújik. Kicsike ő, és valószínűen akkorára össze tudja magát húzni, mint egy Hüvelyk Matyi. Ilyesmit gyakran lehet hallani. Borzasztóak ezek a rablók. Sose tudja az ember, ha kinyitott ajtó mellett elmegy, nem rejtőzik-e mögötte egy közülük. Ők meghúzódnak a fogasok alatt, a ruhák között, és lábukat felhúzzák úgy, hogy semmi se látszik belőlük; vagy becsúsznak az ágy alá, egészen a homályos, sötét sarokba, úgy, hogyha jól megnézi az ember az ágy alját, még akkor sem látja meg a rablót, legfeljebb ijesztő, zöld fényű szemeit, mint amilyen a Huszáré, a kutyánké, amikor a mészáros ingerli. Nem ismerek ilyenkor Huszár szemeire, kedves, hű, szomorú szemeire; vérben forognak, és a düh zöldes fátyola ereszkedik rájuk. Mondom, legfeljebb a rabló szemeinek a fényét lehet egy pillanatra meglátni az ágy alatt. De ilyenkor nem szeretek sokat tanakodni, hogy csakugyan ott van-e a rabló, hanem egyszerűen kiszaladok a szobából.

4.

Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz ülünk, és Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb szaka. Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de az étvágya kitűnő. Eközben folyton bíztat, hogy egyem, mert nyápic, gyenge ember lesz belőlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. Csak kettőt szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez lenne ebédre is, vacsorára is, uzsonnára is: akkor se unnám meg, de nagymama csak ritkán csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel, és hogy palacsintával nem szabad jóllakni, mert elrontom a gyomromat, és holtom napjáig beteg leszek.

Ebéd közben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit se kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem magyarázgasson, inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az asztaltól, míg nincs vége az ebédnek, és ez a legrosszabb. Még azt sem engedi nagymama, hogy partlimat levegyem a nyakamról. Roppant rendszerető asszony. Nem csodálkoznám rajta, ha meghallanám, hogy férjét, a nagyapámat, aki már tíz esztendővel a születésem előtt meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a másvilágra. Tulajdonképpen nem haragszom a nagymamára, ő jó asszony, és hogy vannak rossz tulajdonságai is, arról nem tehet.

Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a gombolyítógép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a kanári ajtaját, vagy még ritkábban, hogy a fiókos szekrényében turkáljak. Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül, és dongókra vadászom. Ez jó mulatság, és igazán szórakoztató. Az ember leül a zsá­molyra, és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztülsüvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:

- Ni, milyen nagyra megnőttem. Hallgassátok csak, milyen vastag csodálatos hangom van: z-z-z-z-z-z!... És milyen erős, lefőzöm, túlkiabálom az összes szegény kis apró legyeket... én, az óriás.

Így hetvenkedik a dongó, és szilajul szálldogál mindenfelé. Nekikoppan az ablaknak, fölmászik a keresztfáig, azzal huss... elrepül, körülkarikázza a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra, mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végigugrál a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az ujja hegyére, és újra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal repül.

- Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el nem ér!

Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az ember, mely mindig erősödik, vastagodik, dicsekedőbb és bosszantóbb jellegűvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott, elbizakodott emberekhez.

Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics bácsi. Vastag aranyláncot hord, és kelle­metlen erős hangon beszél, mintha mindig egész sereg embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem repednek tőle a finom kis porcelánfigurák és kristálypoharak az üvegszekrényben, és elárulja, hogy a hang gazdája, Kovacsics bácsi gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül, akinek legalább olyan erős és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki. Ha megtudná, milyen csúnya az aranylánca, éppen az ormótlansága miatt, ha tudná, hogy én őt dongókhoz szoktam hasonlítani, és bár kezétcsókolommal köszöntöm, szívből utálom, akárcsak egy utálatos, nagy dongót.

A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos, puffadt dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam, szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való fejforgatásba, és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban már tudom a módját, hogyan kell.

Becsukom az ajtót, és türelmesen várok, míg a dongó letelepszik valahová. Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ül, földobom a légycsapót. A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsa­sággal repdes, a fejemre száll, a fülem körül bosszant... várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy negyedóra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem, és döglötten beteszem a légyfogó üvegbe. Hadd örüljön a nagymama.

Nagymama t.i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogó üveg a legjobb. Cukrot tesz alája, és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen mindent megtett. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan, szánalomra méltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jókedvre hangolja a nagymamát.

- A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz, és nem fog legyet. Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom, mit szólna!

5.

Szó, ami szó, nagyapának igaza volt, és nem férhet hozzá kétség, hogy a Kati légyfogó papirosai, amiket a fűszerestől kap ajándékba, sokkal többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van győződve a saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megítélésében, lassankint elkedvet­le­nednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek... meghalnak. Éppen ezért soha olyan vala­miről véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama előtt, amiben az igazság vele szemben az én részesem volt. Hallgatni a legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatták, hogy igazuk van, akik sokat beszélnek - minek! Aki érzi magában, hogy helyesen lát, és jól meg tudja ítélni a történteket, nincs szüksége ilyesmire. Hallgat, és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag - mint a nagymama mondja - vagy akinek fehér lova van - mint Margit mondja, a szomszéd kislánya -, hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok, és fölöltözni magam rendesen nemigen tudok, ha a dada mosdat is, és ha a nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kisfiú vagyok, ha a felnőttek tudnak írni és olvasni, és én meg nem - azért én tudom magamról, hogy ki vagyok, és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok papírja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá a nagymamával, van dolga a törvényszéknél, és sok emberrel beszélget, mégis olyan tökéletlen teremtés, hogy ha mulatni akar, a kocsmába kell mennie tekézni vagy inni, másképp halálra unná magát. Látom ezt rajta; olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a zsámolyra, és késő délutánig el tudom nézni a felhőket az égen. Ó, milyen gyönyörűek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhő. Az alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen, ha lenyugszik a nap, szeretem nézni őket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás, óriási paloták. Valószínű, hogy odabenn pompás ünnepséget ülnek a felhőkben lakó boldog lények. Egyszer láttam egy fecskét, amely már csaknem elérte a felhőket, olyan magasan repült. Egy pillanatra eltűnt a szemem elől, azután én azt gondoltam, hogy a fecske megérkezett abba a boldog országba, és ott is fog maradni mindig.

Nem. A kismadár gyáván megijedt, talán a nagy fénytől, és visszaszállt lefelé, a szürke, fénytelen felhők közé, visszajött a háztető alá a fészekbe. Majdnem sírva fakadtam. Milyen borzasztó, ha valaki már a boldogság küszöbén van, és azután meggondolja magát, visszajön a szegény, piszkos eresz alá!

6.

Négy óra után bejön Kati - már elmosogatta a kevés edényt - kinyitja az ablakot, ha nyár van, és tűzre rak, ha tél van.

- Kati - szokta mondani a nagymama -, Kati fiam, teríts kávéhoz.

Kati terít, behozza a friss kávét - mert minden délután frisset csinál - behozza a pereceket és zsemlyéket, a cukortartót és a vizeskancsót. Nagymama fölkel a karosszékből, összehajtja az újságot - ha éppen olvasott - leveszi az okulárét, és megdörzsöli fáradt szemeit.

- Gyere, Józsika - mondja - együk meg ezt a kis kávét.

Megesszük. Mit is tudnánk csinálni egész nap. Nagymama nagyon szereti a kávét, és nekem is öröm, hogy ő olyan élvezettel issza, lassan kevergeti, tejszínhabot tesz rá, közben összevágja nekem a süteményt aprítani valónak, és elüldögélünk jó félórát.

- Anyád is nagyon szerette a kávét - mondta egyszer a nagymama - és ez a legjobb ital. Kávéból meg tudnék élni, anélkül soha. Szegény anyád, mikor már nagyon beteg volt a szíve, megivott három-négy pohárral is. Betegségében egyetlen öröme volt a kávé meg a Jókai-regények. Azokat olvasta sorba. Ha apád otthon volt, ő olvasott föl néki. Sokszor sírt anyád, ha valami szomorú dolog történt vagy valaki meghalt. Ahány temetés erre ment, mindegyik halottat megsiratta szegényke. Apád kinevette, de csak képmutatásból, mert ő már tudta, hogy nem lehet meggyógyítani anyácskád szívét.

Nem volt ritkaság, hogy ilyenkor ozsonnatájban temetés ment el a szomszéd nagy utcán. A tűzoltók rézbandája szokta fújni a halotti marsot, recsegve, ropogva, és a harsonáló erős hangok behatoltak egészen a szobánkba. Kellemetlen, hamis, zagyva zene; idegenszerű, de van benne valami nagy és borzalmas. Mindig hideg fut a hátamon, ha hallom. Ha én meghalnék, nem ilyen zenét kívánnék, a cigányok muzsikáljanak a koporsóm fölött, halkan, tegyék rá a kis fésűt a húrokra, amitől ellágyul, elcsendesedik a hang, és a zene olyan, mint egy álom. Olyan, mint a halál.

Egyáltalán, ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik halkan beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, szívemből utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolond­ságnak és céltalannak a gyűlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem haragszik semmiért és senkiért! Minek haragudni?... Ha Kovacsics bácsi nálunk van, egy ideig nevetek rajta, azután mielőtt haragudni kezdenék rá, átmegyek a harmadik szobába.

7.

Ozsonna utántól estig semmit sem csinálok. Megvárom a lámpagyújtást. Sétálok egyet a dadával a kertben; ő mulattat. Levelekből füzért fon, vagy tökszárból dudát csinál, vagy csigabigát fog, és azt szólítgatja:

- Csigabiga, gyere ki!

Télen a kis szánkóba ülök, és párszor végigfut velem az udvaron. Közbe sokat beszél. Azt hiszi, hogy jól mulatok, pedig én azon nevetek néha, hogy ő ezt hiszi, holott egyáltalán nem igaz.

- Látja, Józsikám, most futtatunk. Repülj, szánkó, repülj, Ráró, hohó, egyenest Budapestre repülünk, no, most itt vagyunk Pesten.

Jár a szája a derék, kedves asszonynak, és meg van győződve, hogy én csak azért, mert kisfiú vagyok, sokkal kevesebbet tudok nálánál, és sokkal ostobább vagyok. Egyszer beszélni akartam neki arról az országról, ami a felhők között van, de észrevettem, hogy sohase hallott róla semmit, sőt életében meg sem nézett egy felhőt. Máskor meg akartam neki magyarázni, hogy a szelet a fák okozzák. Ha hűvös az idő tudniillik - ő kihozza az őszi kabátomat a házból, és rám adja. Ilyenkor kérdeztem egyszer, hogy mitől van a szél. Azt mondta, hogy azt nem lehet tudni.

- Dehogynem - mondtam én - nézze, hogy mozognak a fák, azok okozzák a szelet. Mintha a nagymama legyezi magát, és legyezővel szelet csinál. Nem, dada?

- Azt én nem tudom, Józsika.

Nem értette meg, hogy a fa éppúgy szellőt csinál, mint a legyező.

8.

Este, ha a lámpát meggyújtják, szívesen vagyok a szobában. Úgy tetszik, hogy az este többet ér, mint az egész nappal. A lámpaláng enyhébb és kedvesebb, mint a napfény, és az angyalok ilyenkor lassan leszállnak a földre. Sokszor hallottam, hogy a mennyország, ahol az Úristen lakik, tele van angyalokkal. Nagymama és a dada is mondták, hogy mindenkinek van őrző­angyala, aki vigyáz az emberre, hogy valami szerencsétlenség ne érje, de különösen álmában és este. Szükség is van rá, hiszen annyi a rossz ember a világon, és álmunkban, amikor aluszunk, és este, amikor a sötétség mindent betakar, könnyen belopózhatnak, megtámad­hatnak, megölhetnek. A jó őrzőangyalok vigyáznak mindannyiunkra. Mikor a lámpákat meggyújtják, és kigyúlnak az égen a csillagok, már keresztülsuhannak a hálószobán, szinte hallani a szárnyukat, és mosolyogva megáldják a fejünket. Eltávoztatják az ördögöket, és ha fütyül a szél, ha esik az eső, és az utcákon hegyes, tollas kalapban és köpenyegben zsiványok és rablók járkálnak, tőrt szorongatva a kezükben, ők intézik, hogy a kutyák éberek legyenek, és dühösen ugassanak minden gyanús neszre. A jó angyalom nélkül én már rég nem élnék. És még így is folyton félek. Ha nagymama így este magamra hagy, rögtön csöngetek a dadának, és megkérem, hogy maradjon benn, szedje elő a régi, bekötött képes újságokat, és nézzük a képeket.

Vacsora után hamar le kell feküdnöm.

- Józsikám, feküdj szépen le, kisfiúknak sokat kell aludni, hogy erős, egészséges ember lehessen - mondja a nagymama.

Nem is bánom. A dada levetkőztet. Az ágy fehér, puha és kedves. És álmodni nagyon szere­tek. Mindig álmodom. Nem alszom el mindjárt. Sokat gondolkodom még különböző dolgokról és arról, hogy mit fogok csinálni, ha nagy ember leszek.

Azt hiszem, sohasem fogok megnőni. Az idő olyan lassan múlik. Minden nap egyforma, és egyforma már a természete szerint is, minden körülmények között. Nincsen kedvem semmilyen foglalkozáshoz. Szeretnék tengerre szállani és hajós lenni, vagy még inkább a felhők országába szeretnék menni, és ottan lakni. Szeretnék bolyongani a nagy felhőmezőkön, ahol olyan csendes, aranyos és gyönyörű lehet minden. Persze, ez nem valósulhat meg és talán éppen ezért - annyira szép.

De hát az élet fele álom, és így nincs ok a zúgolódásra. Elvégre nem lehet mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és a nagymama, de akikhez tulajdonképpen semmi közünk; az álom kárpótol mindenért.

Ilyeneket szoktam gondolni, azután elalszom.

*

Abban az időben így éltem.