HEGYSZOROS

Weiner Leónak

1.

Egy nyári reggelen útnak indult Gracián. Merre indult, milyen esztendőt írtak akkor, milyen hónapot vagy napot, minderről nem akarok beszélni. Elbúcsúzott az apjától, anyjától, testvé­reitől, irányt választott és elindult.

2.

Már jó pár mérföldet haladhatott, amikor találkoztam vele. Gyengén izzadt a homloka, de hátraszegte nyakát, és csaknem kacagott a szabadság öröme miatt, mely mint valami bizsergés vagy zsongás, egészen elfogta, tüzelte, vitte.

3.

Alig akart megállani, hogy üdvözöljön, és csaknem fitymálva szólt.

- Visszafelé mégysz!?

- Dehogy - mondtam mosolyogva, de kicsit fájt ám a szívem -, kedves Gracián, én nem megyek visszafelé, én csak ellenkező irányban tartok, mint te.

- Az mindegy - mondotta Gracián kegyetlenül -, mindegy az -, és már tovább sietett.

Követtem.

4.

Nagyon kedves és okos fiú volt. Az ölemben hordoztam gyerekkorában, és később meg­tanítottam minden szépre és jóra, amit tudtam. Most, hogy a szabadság mámorában találkoztam vele, megtelt a szívem iránta őszinte szánalommal, és sajnálkoztam a reményei­men, amelyeket hozzáfűztem és a fáradozásaimon.

5.

Ez az ifjú arc a maga szűzies friss és hamvas üdeségében is hasonlatos volt számomra egy maszkhoz, amely hamvazószerda reggelén eltépetten hever valami feldúlt mulató-szoba sarkában. Már előre láttam rajta a tépéseket, a kopásokat és a horpadásokat, a ki nem kerülhető tortúrák nyomait, az elferdüléseket, amelyeket hiába próbálna valaki kiigazítani, a ráncokat és árnyékokat, amiket nem mos el még az éjszaka sem, még a sötétség sem, mert a sötétben is megmaradnak és élnek, mint valami nyöszörgés.

6.

Gyönyörű reggel volt, gyenge szél fújt, alig hűvös, vidám, bohó szellő. Köröskörül varázslatos és szokatlan színek, amilyeneket csak a legnagyobb festők tudnak összehozni.

- Mégis csak szerencsés fiú ez a Gracián! - mondtam magamban - jókor indul, szép lesz az élete, mint egy álom, valószínű, hogy nincs is semmi komoly ok sajnálkozni rajta.

Gracián ment előre nagy, feszes léptekkel, mint azok az emberek, akik túl boldogok. Mint akiknek ki akar csordulni a szívük, s hogy ellensúlyozzák: sietnek, mint a pincér a telt pohárral.

7.

Nem tudtam jól követni. A távolság közöttünk mind nagyobb és nagyobb lett. Gondolkodtam egy pillanatig, hogy talán utána kellene kiáltani, de azután eszembe jutott, amit mondott. - Visszafelé mégysz? - Kegyetlenség volt tőle ilyet mondani, meggondolatlanság, az ifjúság és az egészség gőgje!... Nem kiáltottam utána, inkább sietni próbáltam.

8.

Gracián kitartóan, egyenletesen, feszesen lépegetett tovább, és nem nézett hátra. Nem nézte meg a gyönyörű erdőket és berkeket, amelyek az út mentén egymást váltogatták, nem törődött a sok apró színes mezei virággal, nem hajolt le megszagolni egyet is. Mintha azt mondta volna:

- Nem, nem, itt nem állok meg, még ma messze el akarok érni, jó távolra hazulról, a gyermek­koromtól, az emlékeimtől, a tanítómesteremtől, az egész régi életemtől.

9.

- Jó távolra! - ismételgettem magamban, mert kitaláltam Gracián gondolatát. - Jó távolra! Ó, a mi földünkön csak rövid távolságok vannak, Gracián - folytattam, mintha neki magyaráznám ‑, pár ezer kilométer, pár tíz esztendő. És már láttam is, hogy Gracián megállott. A földre maga elé nézett valami sajátságos meglepetés heves mozdulatában megmeredve.

Soká állott így kissé előrehajolva, figyelve, szemlélődve, úgy, hogy egészen lassú léptekkel utolértem.

10.

Nem vette észre, mert a közelben megállapodtam. A dús zöld fűben - mint valami nagy csodá­latos gyümölcs szólóleveleken - ott feküdt érdeklődésének tárgya: egy nagy szőke asszony. Félig lecsukott szemekkel, mozdulatlanul, pompázatos meztelenségben. A bőr elefánt­csont színét egyenletesen és gyengéden világította át a vér rubintjának rózsaszín fénye. A félig nyitott búzavirágszínű szemek alvást színleltek, egyszersmind azonban az égbolt végtelen távolságaiba is néztek, mintegy tükörbe kacérkodva. Az orr nemes és tökéletes rajza finomította meg a hatalmas testet, és kicsinyítette rubensi méreteit.

11.

- Valóban kár volt sajnálkozni Gracián miatt- mondottam magamban -, hiszen a szerencse vezette őt kezdettől fogva. Kérdés azonban, hogy fölismeri-e, mi a tennivalója, és ifjú elbiza­kodott­ságában nem folytatja-e útját?

Aggodalmam nem volt alaptalan. Gracián még pár pillanatig habozott, azután megrázta a vállait, mintegy kiszakította magát a meleg, pihegő női test bűvköréből, és újra elindult.

- Gracián, bolond Gracián - suttogtam, és nem bosszankodás nélkül -, hova a pokolba sietsz annyira!... De nem lett volna illő visszahívni őt, utánaballagtam tehát.

12.

Gracián most szinte szaladni kezdett, úgy látszik, pótolni akarta az időveszteséget. Hiába, újra meg kellett állania, alig egy kőhajításnyira. A földön most két leány feküdt előtte egy kisebb tisztáson, a puha sárga homokban. Hasonlóan - mint két madár, vékonyak, szinte átlátszóan fehérek, kékes árnyékokkal.

A kékes szín az ilyen fehér lest kontúrjaiban sajátságos meleg csábító zamatot kap. Ennek a két lánynak a teste is, látásra olyan forrónak tűnt fel, mintha most keltek volna ki az ágyból, óriási párnák közül.

13.

Hibátlan szépség volt mind a kettő, ruganyos, kígyószerű, de kissé félelmes, mint két alvó macska, vagy két apró vadállat. Ibolyaszínű szemeik közönyösen nézték Graciánt, mozdulat­lanul, kihívó nyugalommal, ami nem tévesztheti el a hatását. Gracián megremegett, előrehajolt, majd letérdelt a fűre. Nem helyeselhettem, hogy Gracián megállapodik, világosan láttam, hogy két nő jelenléte zavarni fogja.

Már majdnem kézzel illette az egyiket - mialatt szemei a másiknak bokáit szemlélték -, már majdnem kézzel illette az egyiket, amikor csakugyan hirtelen - mintha meggondolta volna magát - felugrott, keresztüllépett rajtok, és újra útnak eredt.

14.

- Ez a szerencsétlen Gracián csak későn fogja észrevenni, csak későn fogja megtudni, hogy micsoda nagy hiba volt a szőke asszonynál meg nem állapodni, kinek természete s nemes szépsége leginkább illettek fiatal korához és tapasztalatlanságához. Nyilván érez valamit a levegőben, vagy fél és aggódik a jövője miatt, vagy megrontotta valaki!

Így okoskodtam.

15.

Gracián néhány perc múlva ismét megállapodott. Nem kellett többé sietnem, hamarosan elértem azt a néhány orgonabokrot, amelynek aljában három vagy négy nő hevert. Vörös hajuk bronza ragyogott a délutáni napban, és viruló testük barnás tónusaiban Tiziano és Correggio legszebb Vénuszaira emlékeztettek.

Alaposan megnézhettem őket. Gracián nem törődött velem, és így nem kellett félnem attól a fölényes és kegyetlen mosolytól, amellyel a fiatalok - akik valószínű számítás alapján remélik, hogy tovább élnek -, magokban szánják, kinevetik az idősebb férfiak fellobbanásait.

Gracián ekkor már a távolba nézett, ahol szerteszét meztelen testekkel volt tele a mező.

16.

Száz és száz nő feküdt összevissza a magas fűben, mint égből hullatott almák és őszibarackok, vagy hirtelen kinőtt exotikus virágok. Sokan voltak, elfoglalták a látóhatárt, az utakat. Rettenetes és szívremegtető néma ostromzár!

Gracián már irány nélkül futkosott közöttük a telhetetlenség és határozatlanság kétségbe­esésével.

17.

Minden fajta nő akadt a beláthatlan tömegben. Klasszikus szépségű görög arcok, a meloszi Aphrodite torzójával. Gyengéd, nyúlánk, hosszúderekú, szűzies, szőke leányok. Hatalmas, izmos és félelmes hetérák. Virgonc és pozsgás szüzek, öntudatlanok, szinte nőietlenek, vágyak és fojtott tüzek nélkül. Meredten feküdtek hanyatt, s az égre nézve - ürügyképpen - mintha alig tudnák visszatartani a nevetést. Egy csomó apró leány egymásba gabalyodva hevert csaknem gúlát képezve. Csillogó fekete szemeikkel Graciánt nézték leskelődve, sunyin és mohón. Kedves csoport volt!

18.

Amint követtem a fiút, bámulatos sorozatát figyelhettem meg a különböző nő-fajtáknak. Magas, fekete hajú asszonyok is tűntek föl, elefántcsontszínűek, bársonyosak, nyúlánkságuk mellett is testesek. A karjukkal többnyire szemérmesen eltakarták a tekintetüket, vagy egy felhőre bámultak könnyben úszó szemekkel, csalódottan, mint akik nem törődnek semmivel. Egy végtelen csatamezőhöz hasonlított a tájék, nagyszerű volt, elhagyott, mozdulatlan és reménytelen, mint az élet. Mozgott, hullámzott mindenütt, pihegett, emelkedett és süllyedt a sok mellkas, de alig észrevehetően.

19.

Olykor egy pillanatra úgy tűnt fel, mintha valamelyik kar mozdulni készülne, hogy Gracián felé hívólag intsen, vagy hogy a lábát megfogva megállásra kényszerítse, de nem történt semmi. Pedig már késő délután volt.

Gracián lehajtotta a fejét, behunyta a szemeit.

- Induljunk vissza, fiam! Vagy hozz magaddal egyet - ha akarod -, de ne többet, mert korod miatt a mértékletesség ajánlatos és szükséges.

Ezeket kiáltottam most Graciánnak, aki azonban nyilván nem hallott semmit szavaimból, mert futni kezdett.

20.

A nap már búcsúzott a hátunk megett, a távoli hegyeknél. Gracián alakja most megnyúltnak, meghajszoltnak és szánalmasnak tűnt fel. Az ifjúság féktelen vágya, tudatlansága és a jövőtől való félelem, azt hiszem, egyszerre rohanta meg és fokozott rettegésbe hajszolta.

Egyszer még megállt. Megtörölte verejtékező homlokát. Keresztülugrált a sok mezítelen test fölött, olykor rálépett egy-egy karra vagy lábra, megcsúszott, csetlett-botlott és csaknem elesett. Már-már elvesztettem szemeim elől, holott nagy igyekezéssel követtem.

21.

A sötétség is folyton növekedett, a látóhatár megszűkült. Utunk egy keskeny völgybe vezetett. Itt már nem lehetett járni, annyira sűrűn feküdtek mindenfelé. Gracián a testeken gázolt.

Megállottam, kitártam a karjaimat és teljes erőmmel kiáltottam:

- Fiam, Gracián, elpusztulsz, fordulj vissza, Gracián!

Nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Alakja mindjobban kisebbedett.

22.

A látóhatárt ebben az irányban két óriási szikla zárta el, majdnem összeértek, és csak igen szűk utat hagytak szabadon. Hegyszoroshoz hasonlított ez a hely, idegenszerű, félelmes és baljóslatú volt, mint az a völgykatlan, hol Hagen megölte Siegfriedet. Az aljában valóságos torlaszt alkottak a női testek. El volt zárva az út teljesen. Gracián négykézláb próbált előre jutni.

- Most már nem menekülhetsz, Gracián - kiáltottam zokogva a fájdalomtól -, nem menekülhetsz!

Még egyszer fölegyenesedett Gracián. Olyan volt, mint egy hős, aki az élettől búcsúzik.

23.

Azután elesett, lerogyott a kábító vonzásban. Néhány kar hirtelen fölemelkedett, és egy hörgést vagy sóhajt hallottam szerteszét, amely hirtelen átfutott az ajkakon, mint a hullám­gyűrűk, ha valamit vízbe dobnak.

Soká álltam ott meredten a bánattól és reménykedéstől, figyelő szemekkel - míg csak rám nem borult a sötétkék éjszaka, de Graciánt nem láttam többé.

24.

Visszafordultam.