A DOKTORNÉ

1.

Talán két év előtt, egy júniusi vasárnap délben találkoztam vele egy Teréz körúti ház kapuja alatt. Sebbel-lobbal szaladtam le az emeletről.

Siettem. Ő a kissé mély földszintről kapaszkodott fölfelé. Filigrán és mégis arányos alakja, amely az árnyékos lépcsőház homályából lassan bontakozott ki, arra késztetett, hogy alapo­sabban megnézzem. Elment mellettem, s a szemeim közé nézett. Csinos, huncut kis macska­szemek voltak. Erősen púderezett arc, piros, kedves ajkak, fitos orr, magas, kitömött frizura, és egy olcsó, de ízléses kalap. Bájos volt, de valami humoros hatást keltett. A járásában vagy a szájállásában volt valami komolykodó, nagyképűsködő. A kapu alatt, a lakók címtáblája előtt megállt, és valamit igazított a szoknyáján. Láttam, hogy a címtáblán semmi keresnivalója nincs, bár fontoskodva, összeráncolt szemekkel nézte.

- Így nem látni - mondottam (kissé csendesebben az illendőnél), és gyufát gyújtottam.

- Ahán, köszönöm - mondta, de rám se nézett. És elindult.

Udvariasságból utána mentem!

- Vizitelni volt a házban, nagyságos asszonyom? - kérdeztem az utcán.

- Nem, a házmesternél egy címet kerestem. Régi ismerősöm.

- No jó, de miféle címet?

- Egy varrónő címét, aki a házban lakott.

Nem hittem el, de véleményemet óvakodtam nyilvánítani. Rögtön tisztában voltam, hogy ennek az apró asszonynak egyetlen komoly ambíciója, hogy kis - bár szép - termetéhez és csacska hangjához képest bizonyos tiszteletben tartsák. Elmondta, hogy a családi neve Kenessey Gabi, és a felesége volt egy orvosnak, de elváltak. Volt ura nevét nem akarta elárulni. De amikor a válási okot kérdeztem, indulatosan mondta:

- Rajtakaptam a gazembert!

Illendően szörnyülködtem, hogy egy ilyen szépséges asszony mellett valaki ennyire elvetemült lehet, azután kértem, hogy jelöljön ki időt és helyet a találkára, mert most sietős dolgom van.

- Melyik kávéházba jár?

- A Centrálba - feleltem.

- Mindennap?

- Igen.

- Mikor?

- Öt és hét között.

- No jó, holnap elmegyek!

Igazán bájos volt. Ahogy rám nézett, nem találtam többé rajta semmi komikust, de amint később megálltam és utána néztem, hangosan el kellett nevetnem magam. Hosszú, divatos, sötét­kék Ferenc József-kabátjában, magas sarkú, sárga cipőben, amint tovalebegett (vala­melyest kacsázva) ellenállhatatlanul nevetésre ingerelt. De nem nézett vissza.

2.

Másnap türelmetlenül vártam a Centrálban; fél 8-ig vártam. Nem jött. Csaknem dühösen mentem haza. Elrontotta a napomat a hiábavaló várakozás.

- Lám, itt a bosszú a nevetésért, a mulatságért - mondtam magamban. Elvégre akármilyen komikus is egy apró elvált asszony, mégiscsak nő, és ha csinos, a reá való eredménytelen vára­kozás mindenesetre kedvetlenséget okoz!

Hiába, bele kellett nyugodnom.

Harmadnap, amikor már csaknem elfeledtem az egész ügyet, valaki a fülemnél megkopogtatta a kávéházablakot. Összerezzentem. Ott állt mosolyogva a nagy ablaküveg előtt, ugyanabban a kalapban, ugyanabban a kosztümben. Bejött. Kávét rendelt és külön egy csésze habot hozzá. Azután összeszedett egy csomó újságot. Divatlapokat, külföldi illusztrált újságokat, hazai vicclapokat, és evés közben azokat nézegette. Az egész elhelyezkedésében, ahogy az asztalra tette antilopbőrből készült láncos táskáját, ahogy kinyitotta a kabátját, ahogy tíz perc múlva levetette és a pincérrel a fogasra akasztatta, mindebben valami ellenállhatatlan, édes komikum rejtőzött számomra. Egyszer csak hangosan elnevettem magam. A szeme közé nevettem.

- Mit nevet? - kérdezte, és már ő is mosolygott.

- Eszembe jutott valami, nagyságos asszonyom... - mondottam, de az utolsó szavam már kacajba aprózódott szét.

- No jó - szólott -, hát mondja meg, mit talál rajtam nevetségest?

- Önön nevetségest, nagyságos asszonyom, hát hogy gondol ilyet?... - kérdeztem minden helyes hangsúly nélkül, és csorogtak a könnyeim.

Nem haragudott meg. Megvárta, míg lecsillapodom, azután csendesen a L’illustration egyik képét nézegetve, így szólott:

- Tudja, nem vagyok ahhoz szokva, hogy nevessenek rajtam a férfiak. Nézze meg a jobb csuklómat. Itt golyó ment keresztül. Az uram rám lőtt. Kórházban vették ki. Képzelheti, hogy az a szegény ember sokat sírt, míg odáig vittem, hogy rám emelte a pisztolyt.

Megdöbbenve néztem a finom kis csuklót, ahol a felhúzott ruha alatt egy fillérnagyságú forradás éktelenkedett.

- És ne gondolja - folytatta -, hogy ez az egyetlen. A katonatiszt, akivel megszöktem az uramtól, fél év múlva szintén le akart lőni. Otthagytam azt a durva frátert. Azóta itt élek a nővéremnél. Az uram két hét alatt tíz ajánlott és express levelet írt, hogy menjek vissza. A katonatiszt személyesen fölutazott, kért, könyörgött. Nem megyek. Ha már visszamennék, az uramhoz mennék, mert jó ember, sokat költött rám, és biztos vagyok benne, hogy sohase tenne szemrehányásokat. Itt maradok Budapesten a nővéremnél. Tudja - folytatta vidámabban -, ami nekem kell, azt nem adhatja a vidék. Kávéház, jó lapok, olcsó és nagy választék a divatcikkekben, szabadság, a Duna-part, a színházak!...

- Teljesen igaza van - mondtam -, de térjünk vissza az ön jobb csuklójára. Miért akarta az ura megölni? - erre vagyok kíváncsi.

- No hiszen, azt úgyis gondolhatja - felelte szerényén és kedvesen. Majd csengetett, hogy fizetni akar.

- Hova siet annyira? - érdeklődtem.

- A főpostán van dolgom, egy utalványt adok fel. Elkísérhetne.

- Szívesen.

Néhány perc múlva már útban voltunk. A kis asszony társasága határozottan kellemesnek tetszett. Jó megjegyzései voltak a járókelők ruháiról és fiziognómiájáról. Sok pesti embert és pletykát ismert. Egy párszor azonban megint veszedelmesen közel jártam ahhoz, hogy hangosan elnevessem magam. Jóllehet, az élettörténete lényegesen megváltoztatta a róla való véleményemet. És okos dolgokat mondott.

A posta főkapuján bement, én künn vártam. Párszor elsétáltam az épület homlokzata előtt, azután hirtelen gondoltam valamit, és a hátulsó kapuhoz kerültem a mellékutcán. Bementem abba a helyiségbe, ahol a poste-restante leveleket adják ki. A szimatom nem csalt. A doktorné csakugyan ott volt. Éppen akkor vett át egy jó csomó, különböző nagyságú és színű levelet.

- Ne ítéljen el - mondotta, anélkül, hogy a legkevésbé is zavarba jött volna -, ez a kedvenc mulatságaim egyike. Olykor-olykor apróhirdetéseket adok fel valamelyik lapba, és a nővé­remmel elolvassuk a válaszokat. Jókat mulatunk, és némelyikre írunk. Persze a megismerkedés kizárva. Sokkal komolyabb vagyok, semhogy efféle ismeretségek kötésébe belemenjek.

Beletette a sok levelet a tasakjába, és gondosan megnézte, hogy a csapózár jól működik-e.

- Bocsásson meg, nagyságos asszonyom - mondottam, és a torkomat újra csiklandozta a nevetés, mert ő fitos orrcimpáit egy grimasszal felhúzta - bocsásson meg, de ez sivár mulatság lehet!

- Próbálta már?

- Nem.

- Nahát, akkor ne mondjon ítéletet. Halló, Mariska! - egy hasonló apró asszony, mint a szélvész, suhogva rohant el mellettünk. - Halló, Mariska - kiabált a doktorné.

Mariska megállt. A két kis nő kacagva összecsókolózott, mint két kis egér, vagy mókus. Pár perc alatt hadarva elintézték a beszélnivalókat.

Sejtelmem sincs, miről lehetett szó, olyan gyorsan beszéltek, és annyit nevettek közben. Majd viharos összecsókolózás következett, és Mariska folytatta az útját.

- Egy barátnőm - mondta útitársnőm, visszatérve hozzám.

- Szintén elvált asszony? - kérdeztem.

- Honnan tudja?

- Csak úgy látom, nagyon jól megértik egymást.

- Az igaz, a legjobb barátnők vagyunk.

- Sűrűn együtt vannak?

- Minden másnap. Holnap együtt megyünk uzsonnázni egy cukrászdába.

- És ha szabad kérdeznem, mára mi a programja, nagyságos asszonyom?

- Megkérem magát, kísérjen el egy ékszerészhez, akinél a függőmet megcsináltatom.

- Hol van ez az ékszerész?

- A Sütő utcában.

- És mi baja a függőjének?

Kikapcsolta és megmutatta. Ki kellett tisztítani, és a zárókarikát, amely laza volt, megforrasz­tani. Miközben ezt én is konstatáltam, újra hangosan elnevettem magam.

- De hát mit nevet annyit, az Istenért? - szólott minden türelmetlenség nélkül.

- Nehéz ezt megmagyarázni - feleltem. - Mindenekelőtt azonban ismételve hangsúlyoznom kell, hogy én nem nevetem ki magát. Erről szó sem lehet. A tisztelet, amelyet ilyen rövid ismeretség után is érzek a személye iránt, megakadályozna ebben még akkor is, ha volna reá egyébként ok. De a nevetésem oka kézenfekvő. Az ön alakja, orrocskája, mozdulatai, egész élettörténete valami roppantul harmonikus, szinte esztétikai benyomást tesznek reám. Nem­külön­ben az ön szeretetreméltó kedélye, reális gondolkodása és az a mód, ahogy az életét berendezi. Nincs itten semmi hiba, semmi ellentmondás, semmi disszonancia. Annyira tökéletes és hibátlan a maga nemében, mint a felhőtlen, napfényes égbolt, amelyre felnézünk és - trüsszentünk. Épp így megcsiklandoz a nevetés, valahányszor én önt látom és vissza­emlékszem élettörténetére.

- Furcsa magyarázat.

- Nincs megelégedve?

- Nem nagyon.

- Úgy látszik, bocsásson meg a föltevésért, nem érti.

- No jó, mondjuk, hogy nem értem. De most megvár.

Bement egy ház kapuján. Nem tudtam kisütni, hol lakik itt ékszerész. Végre a kapu egyik sarká­ban megpillantottam egy cédulát, amely elárulta, hogy J. M. Werner a II. lépcső II. emelet 6. alatt ékszerjavításokat vállal.

- Honnan ismeri ezt az ékszerművészt - kérdeztem azután -, és miért viszi éppen hozzá a függőjét?

- Egy barátnőm ajánlotta. Becsületes, gyorsan dolgozik. Nagyon meg vagyok vele elégedve. Persze, maga ezt is nevetségesnek találja.

- Igen, azt, hogy nincs egy hang sem, amely kirína a maga személyének tiszta, harmonikus akkordjaiból.

- Fő a stílus - válaszolta a kis nő, de gépiesen.

Elkísértem még a kesztyűséhez, egy antikváriumba, sétáltunk egyet az Andrássy úton, végre azt mondta, hogy haza kell mennie vacsorázni, mert a nővére várja, és elbúcsúzott. Azt ígérte, hogy legközelebb újra a Centrálban ozsonnázik, és eltűnt a földalatti villamos kapujában.

3.

Nem tartotta be az ígéretét, nem jött be többé a Centrálba. Nem is nagyon vártam.

Mindössze háromszor találkoztam még vele.

Egyszer a Városligetben, egy őszi vasárnapon. Két más barátnője társaságában. A második Mariska volt, akit fölismertem, a harmadik egy hasonló apró, formás, de jóval kövérebb asszonyka. Esküt merek tenni, hogy szintén elvált asszony volt. A fényképészbódéból jöttek ki, és halálra kacagták magukat az arcképükön, amely, úgy látszik, éppen akkor készült. Azután bementek a lovardába, ahol, mint ki van írva, 40 fillér lefizetése mellett öt percig lehet lovagolni. Úgy látszik, ki akarták magukat mulatni, és nem lehettem kétségben felőle, hogy a tervük teljes mértékben sikerülni fog.

Második találkozásunkkor a doktorné egyedül, elgondolkozva ült egy negyedrangú, Baross utcai cukrászdában. Ez tavaszkor volt. Bementem, mert óhajtottam újra hallani a beszédét, amelynek rokonszenves és kellemes csengése volt. Kissé el volt szontyolodva. Hamarosan elárulta, hogy búcsúzik Budapesttől. Visszamegy az urához. Három vagy négy levelet keresett elő a tasakjából, és így szólt:

- Lássa ezeket a leveleket. Ezek miatt kell itthagynom Budapestet, ezt a drága, kedves várost, amelyről azt hittem, hogy a világ minden kincséért se tudnám itthagyni. Ezekből a levelekből látom t.i., hogy a szegény uram mennyire szeret még mindig. Azután a nővére is könyörög, hogy menjek vissza, mert a testvére egészen elbúsulja magát, iszik, a betegeit elhanyagolja. Még a ruházatát is. Tudja, ha látta volna azt az embert, mikor még együtt éltünk. Mintha skatulyából vették volna ki. Nem engedtem az utcára, míg jól körül nem néztem. Vissza kell mennem, ha nem akarom magam kitenni a lelkiismeretfurdalásoknak. Tudja, ez bánt leg­job­ban, hogy toprongyos - és énmiattam. Vissza is megyek. Holnap vagy holnapután csomagolok és utazok.

Elgondolkodva nézegette magát a cukrászda kopott aranyrámájú tükrében, azután felkelt, egy süteményt keresett ki, tányérján elhozta, és folytatta a beszédet.

- Utazzék el holnap - tanácsoltam -, éspedig délelőtt.

- Nem tudom, még egy csomó elintéznivalóm van.

- A főpostán, a poste-restante osztályban, az ékszerésznél, a kesztyűsnél, ugye? - tréfálóztam.

- Igen - mondta komolyan -, és még másutt is, sok helyen.

- Hagyja ezeket - szóltam -, és siessen az urához. Ennek a derék embernek sürgős szüksége van a maga becses jelenlétére.

Nem felelt. Jóízűen majszolta a krémeslepényt és vörös, hegyes nyelvecskéjével nyalogatta a szája szélét. Olyan rettenetes nevetési roham vett erőt rajtam, hogy kisiettem a cukrászdából.

Ez az apró, könnyűvérű és korlátolt kis asszony a maga ellenállhatatlan kedvességével és rosszaságával életem egyik maradandó emléke. Ma sem tudnám pontosan megmagyarázni, miért találtam annyira mulatságosnak, hogy talán legjobb ízű nevetéseim az alakjához fűződnek. Azóta sok hasonlóval találkoztam. A főváros, mint a gombát, termeli e típust. De mindannyiszor felüdít a romlottságuk öntudatlanságának, gondolkodásuk egyoldalúságának bája.

Az utolsó találkozás a doktornéval nemrég a Nagykörúton ment végbe. Egy magas, jóképű ember karjába kapaszkodva pillantottam meg. Táguló orrcimpákkal figyelte szerteszét a kiraka­tokat, az embereket, a toaletteket. Mintha részeg lett volna a fővárosi zajtól és benyo­másoktól. Bizonyosan hűen teljesítette hitestársi kötelességét, és férje - jutalmul - felhozta egy kis mulatságra, színházazásra. Ennek a kombinációnak, mert tényleg valószínűnek tetszett, őszintén örültem, és továbbmentem. A legközelebbi sarkon, mikor visszanéztem, azt láttam, hogy a kis nő egy kávéházba vonszolja be kísérőjét. Nekitámaszkodtam egy gázlámpa­oszlopnak, és megadással, szenvedően átadtam magam a kacagásnak. Hamarosan azonban be kellett mennem egy kapu alá, mert az emberek csoportosulni kezdtek körülöttem.